January 26, 2018

Februári olvasmányok

by , in

NK BOOKCLUB | Februári olvasmányok

A klasszikus irodalmat népszerűsítő könyvklubunk februárban is folytatódik, s megint két igazán izgalmas regénnyel készültünk számotokra.

Első olvasmányunk egy angol írónő tollából származik és egy fiatal lány történetét meséli el, aki árvaként nő fel. Később tanítónőként állást kap, s ez az új lehetőség nemcsak egy új otthont, de a szerelmet is elhozza számára. A társadalmi osztályokat, oktatást, erkölcsösséget és a házasság intézményét taglaló regény a viktoriánus világ kiváló korrajza, mely remek betekintést nyújt a XIX. századi nők helyzetébe.
Ez lenne Charlotte Brontë - Jane Eyre című regénye. 



Második olvasmányunk egy XX. századi magyar író és irodalomtörténész műve. Egy férfi útját kísérhetjük végig, ahogy nászútjától egészen saját maga megismerésig menekül. A regény alapmotívuma ugyanis, az elfojtott legbelső sejtelmekhez való utazásélmény.* 
Az 1937-ben megjelent könyvet több nyelvre is lefordították és a mai napig osztatlan sikernek örvend.
Ez pedig Szerb Antal - Utas és holdvilág című műve.


Mi izgatottan várjuk, hogy milyenek lesznek ezek a regények, s reméljük a ti tetszésetek is el fogják nyerni.
* forrás: Wikipedia
January 24, 2018

Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

by , in


NK BOOKCLUB | Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

Az NK Bookclub januári második olvasmánya Philip K. Dick - Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye volt. 
Az 1968-ban megjelent science fiction regény a harmadik világháború után játszódik, ahol a nukleáris szennyezettség miatt a Föld élhetetlenné vált. Kevesen maradtak csak a bolygón, többek között Rick Deckard is, aki fejvadászként dolgozik. Kórházba került kollégája helyett kapja meg azt a feladatot, hogy a kolóniákról megszökött Nexus 6-osokat kiiktassa, ám az egy napos munka jelentősen megváltoztatja Ricket, s elgondolkodtatja: érezhetünk-e empátiát az androidok iránt?
Philip K. Dick, amerikai sci-fi író a műfaj egyik meghatározó alakja. Műveiben a társadalom hanyatlását, a mesterséges intelligencia témakörét és a paranoiát járja körül.Több mint 204 művet írt, s a mai napig sikernek örvendenek alkotásai.



Értékelés (Nóri blogján is olvasható):
N: Be kell vallanom, hogy vegyes érzéseim voltak ennek a hónapnak az olvasmányaival kapcsolatban. Bár mindkét könyvre kíváncsi voltam, féltem tőlük, mert egyik sem a műfajom. A sci-fi főleg nem. Viszont az lején le kell szögezzem, hogy Phillip K. Dick története a kedvencem lett. A Szárnyas Fejvadász című filmet, valamikor 10 éve láttam, és szerettem, de a könyv még annál is nagyobb élmény volt. A történet egyébként egy klasszikus detektív történet disztópikus miliőben, ahol az embereket lassan alig lehet megkülönböztetni az egyre fejlettebb androidoktól, és ez bizony rengeteg kérdést és problémát vet fel, mind a szereplőkben, mind az olvasóban.

K: A sci-fi műfaja ugyan nem áll tőlem távol, viszont a Szárnyas Fejvadászt nem szerettem, ezért kicsit féltem ettől a regénytől. Philip K. Dick írásmódjától és történetvezetésétől viszont nem tartottam, hisz olvastam már egy könyvét, s abban is tetszett ahogy megalkot egy világot. Ez az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című művével se volt másképp.
A történetet egyszerűen le lehet írni: valóban egy detektívtörténetet olvashatunk, amelyben ott vannak a balszerencsés helyzetben lévő emberek, akik a nukleáris háborútól sújtott Földön maradtak (a szerencsésebbek a Marsra emigráltak), s ott vannak a kolóniákon lévő androidok, akik szabadságuk visszanyerésének érdekében a Földre a szöknek. Az egyik alap problémát az adja, hogy az emberek és az androidok külső és belső szinten is egyre jobban hasonlítanak (említve van ugye, hogy az emberi tulajdonságok egy részét már átvették az új Nexus 6-osok, kivéve az empátia képességét). Ennek érdekében találták ki a Voight-Kampff empátiatesztet, amivel kiszűrhetőek az androidok.
Az egyik főszereplő, Rick Deckard, egy fejvadász, aki az előbb említett teszt segítségével keresi őket, míg John Isiodore - aki nem emigrálhatott a Marsra, mert “együgyűnek” titulálták - az elbújtatásukban segít. A két karakter közül, kinek a cselekményszála volt izgalmasabb számodra?
 
N: Számomra egyértelműen Rick szála. Legalábbis a cselekményét illetően, mert jóval mozgalmasabb volt, mint Johné. Lélektanilag viszont nehéz lenne választani, mert mindegyik nagyon mély problémákat feszeget. Rick a nyomozás során nem csak, hogy le kell vadássza a Nexus 6-osokat, de meg kell találnia a választ arra is, mitől ember az ember? Vajon tényleg csak az empátiáról van szó, vagy a megoldást egészen máshol kell keresni? Táplálhat érzelmeket az ember egy android iránt? John Isidore ezutóbbi kérdésre egyértelműen igennel felel, amikor befogadja a szökevényeket, mert sorstársaknak érzi őket, a társadalomból kitaszított egyéneknek, amilyen ő maga is.
Engem egyébként nagyon megfogott Rick jellemfejlődése, nagyon erősre sikeredett.

K: Az ő karakterfejlődése volt a leghangsúlyosabb a regényben. Rick nem csak megkérdőjelezi saját személyiségét és a körülötte lévő világot, hanem emberként is elbukik, elveszti azt a képességét, hogy meg tudja különböztetni az igazit a műtől (békás jelenet).
Az állatok helyzete egyébként is megannyi problémát vet fel. Az élővilág nagyrésze elpusztult, ezért az élő állatok felértékelődnek, szinte státuszszimbólummá válnak. Minél egzotikusabb egy állat, annál nagyobb elismerést vált ki másokból, s ezzel egyenesen arányosan nő a megfizethetetlenségük is. Rick számára is kedvezőbb/olcsóbb vételnek bizonyul egy android bárány, mint egy valódi.
A bárány kérdés körében egyébként érdekes volt számomra a cím választás, amivel az író élt. A regény ismeretében egyszerűen zseniálisnak tartom, hiszt azt a kérdést veti fel, hogy ahogy Rick álmodozik egy valódi bárányról, vajon az androidok is vágynak-e hasonlóra? Képesek-e a vágyakozni, törődni, még jobban humanizálódni?
John az egyetlen olyan karakter, aki emberinek látja őket végig, de ez egyáltalán nem meglepő egy olyan férfitól, aki nem határolódott még el a természettől, s érzékeny a világra (a pókos jelenet).

N: Igen. John egyébként szerintem az a karakter, aki tökéletesen ember marad ebben a világban, és ezt nem is kérdőjelezi meg. Mindenki és minden iránt empatikus, és általában nagyon emberséges. Rick elbizonytalanodik egy ponton (ez nagyon tetszett amúgy) saját emberi mivoltát illetően, és ezután változik meg a lelkében lassan minden, aminek nagyon szép, kissé elvont és nyomasztó megnyilatkozása a könyv utolsó néhány oldala, amikor Rick gyakorlatilag teljesen azonosul Mercerrel, aki kvázi istenségként tisztelt személy ebben a világban. Itt meg kell említeni, az ő filozófiájának, tanainak fontosságát, amely rányomja bélyegét a szereplők életére és a világ működésére. Engem ez kicsit emlékeztetett a mai elfogult vallási szektákra, ezáltal a nép butítás egyik eszközét láttam benne, annak is egy szépen felépített, intelligens fajtáját, aminek ellentéte a Buster féle show műsorok, amik gyakorlatilag semmilyen egyéb célt nem szolgálnak, minthogy minden fontos kérdésről elvonják a figyelmet, mellesleg megcáfolják Mercert.

K: Kifejezetten nyomasztó, ahogy ez a két kvázi “hatalom” verseng afelett, hogy ki fogja kellően butítani a népet. Az egyikőjük - ahogy írtad - a vallás, míg a másik a humor és a média eszközével akar érvényesülni. És ez egy szinten szomorú. Szomorúsága pedig abban rejlik, hogy noha egy ötven éve íródott regényről van szó, előrevetített jövőképe időtlen és ez a fajta harc a kontrollért a mai napig fennáll. S ez egyben ijesztő is, ugyanis Dick regénye és más disztópikus alkotások mindig gazdagok az olyan elemekben, melyek az aktuális korra is jellemzőek.
Egy utolsó kérdésem még lenne: mivel ez a regény tetszett, tervezel olvasni más sci-fi műveket is?

N: Ez teljesen így van. Mindig az borzaszt el ezekben a művekben, hogy akár valóság is lehet, sőt részben az is, hiszen az író is mindig abból merít, amit maga körül tapasztal.
A kérdésedre válaszolva: Igen. Nem mondom, hogy kedvencem lett a sci-fi, de jólesett kilépni a komfort zónámból. Van már tervben néhány könyv, és az sem kizárt, hogy Dicktől is fogok még olvasni. :)



Adaptációk
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? egyetlen adaptációja Ridley Scott elhíresült Szárnyas Fejvadász című műve. A Harrison Ford főszereplésével készült 1982-es film széleskörben nagy sikernek örvendett, hisz két Oscar-jelölést is bezsebelt (legjobb vizuális effektek és legjobb látványtervezés). A mai napig aktuális alkotásnak 2017-ben Szárnyas Fejvadász 2049 néven érkezett meg a folytatása, amit a rajongók hasonlóképp szerettek, mint az eredeti filmet.
January 21, 2018

The End of the F***ing World

by , in

SOROZAT | The End of the F***ing World

James azt hiszi magáról, hogy pszichopata. Sose volt humorérzéke és gyerekkorában állatokat ölt. Most valami nagyobbra vágyik. Alyssa tökéletesnek tűnik ahhoz, hogy megölje.
Alyssa az új lány az iskolában. Kissé furcsa és nagyszájú. James tökéletesnek tűnik ahhoz, hogy a barátja legyen, hisz ő egy olyan fiú, akibe bele tudna szeretni. Talán.
Ez lenne a The End of the F***ing World ajánlója.

Az életben vannak olyan pillanatok, amikre visszatekintve ébredünk rá, hogy valójában milyen fontosak is voltak. James és Alyssa megismerkedése is pontosan egy ilyen pillanat. Találkozásuk után egy nappal a két tinédzser, ellopja James apjának a kocsiját, és egyfajta modern Bonnie és Clydeként nekivágnak a világnak. Alig néhány nappal szökésük után minden rosszra fordul: egy holttestet hagynak egy házban, ami miatt a rendőrség a nyomukba szegődik. Főhőseinkért izgulva robogunk keresztül Anglián, miközben azt nézzük, ahogy - nos, a maguk módján - egymásba szeretnek. Ehhez remek színészi játék, képi világ és fekete humor társul, a háttérben pedig ott duruzsolnak azok a kiváló indie dalok, amik mind-mind a történetről mesélnek.



A sorozat egyébként egy képregényadaptáció, azonban az eredeti műnél sokkal véresebben és sötétebben mutatja be Alyssa és James történetét. A nyolc részes, húsz perces epizódokkal rendelkező széria garantáltan a képernyő elé szegezi a nézőt, s függővége miatt kíváncsivá teszi az embert a folytatást illetően.
January 15, 2018

Dr. Jekyll és Mr. Hyde

by , in

NK BOOKCLUB | Dr. Jekyll és Mr. Hyde

Az NK Bookclub januári első olvasmányának Robert Louis Stevenson - Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ját választottuk. 
Stevenson hátborzongató regényében a XIX. századi London elevenedik meg előttünk, ahol rejtélyes gyilkosságok történnek. Utterson kezd el nyomozni a halálesetek után, mely során a nyomok barátjához, s annak ijesztő ismerőséhez vezetnek. A bűnesetek megoldásával együtt nem csak a gyilkos kilétét fedi fel az ügyvéd, hanem a borzasztó igazsággal is szembesül Dr. Jekyll és Mr. Hyde titkáról illetően. 
Robert Louis Stevenson gyakran utazott, s ezek az utazások számottevő módon járultak hozzá munkásságához. Formai igényesség és fordulatos meseszövés jellemezte, mely ifjúsági regényében A kincses sziget-ben is jelentős módon megjelenik.


Értékelés (Nóri blogján is olvasható):

K: A horrorisztikus történetekkel kissé hadilábon állok: olvastam és kedvelek közülük is egy-kettőt, viszont egy ideje kimaradtak az életemből. Stevenson kultikus regényének olvasását azonban nagyon vártam, mert jókat hallottam róla.

N: A horrorisztikus történetek nálam az egyik olyan műfaj, amit nem igen vagyok hajlandó olvasni. Ez a könyv valahogy mégis vonzott már évek óta. Vártam, hogy belekezdhessek, de féltem is tőle. A végén azonban nem csalódtam, egy egyszerű felépítésű, klasszikus, de kifejezetten mély irodalmi alkotást olvashattam.

K: Kifejezetten szeretem az ilyen alkotásokat amúgy, ami egyszerűen építkezik, mégis kiválóan teremt hangulatot és gondolkodóba ejti az embert.
A Dr. Jekyll és Mr. Hyde cselekményét röviden úgy jellemezhetnénk, hogy egy Uttersonnak nevezett ügyvéd nyomozni kezd a misztikus Mr. Hyde kilétét illetően, miközben vérfagyasztó gyilkosságok történnek London utcáin. A bűneseteknél az író nem bocsátkozik hosszas leírásokba, mégis képes elérni, hogy megborzongjon tőle az ember.

N: Már az első oldalakon beszippant ez a nyomasztó, borzongató hangulat. Habár 19. századi műről lévén szó, a történet már nem tartogat újdonságot. Természetesen ismertem Mr. Hyde kilétét, mégis feszülten olvastam a sorokat. Ez egyébként tipikusan az a könyv, ami nem attól válik zseniálissá, hogy részletekbe menően, gyönyörűen taglal mindent, sőt a karakterei is kissé semlegesek voltak számomra. Azonban briliánsan teremt hangulatot, miközben leás az emberi lélek legmélyére.

K: Egyetértek. Gyönyörűen mutatja be az emberi természet kettősségét.
Dr. Jekyll a jó megtestesítője, ő a racionális, nyugodt, tudatos én, míg Mr. Hyde a rossz, a vadság szimbóluma, akit ösztönei hajtanak. A doktor akkor pecsételi meg önnön sorsát, mikor megbolygatva a természet egyensúlyát, ketté választja személyiségét. Az eddig tudatosan kontrollált rossz így felszínre kerül, s egyre nagyobb és nagyobb hatalomhoz jutva lassan teljesen átveszi az uralmat.
A kontraszt a két személyiség között nem csak a belső tulajdonságokban teljesedik ki, hanem a külsőségekben is. Stevenson Dr. Jekyllt egy jó kiállású férfinak festi le, míg Mr. Hyde alakja visszataszító, s bárki ránéz, a hideg futkos a hátán. Ez a fizikai átváltozás számomra érdekes volt, de még hangsúlyosabbá tette az ellentétet a két fél között.

N: Valahogy én is hasonlóan magyaráznám kettejüket. Stevenson remekül festette le, milyen, ha az ember, szabadjára engedi a sötétebb vágyait. Eleinte még könnyű irányítani, de aztán túlnő az emberen. Amikor olvastam, az jutott eszembe, hogy ez olyan, mint bűnt elkövetni. Először csak apróságokat tesz az ember, aztán, ha nem fékezi magát időben, rablóvá, gyilkossá válik, és akkor gyakorlatilag vége az életének.
Tetszett, ennek a megjelenítése, ahogy te is írtad, a külső leírásában is. Amikor Mr. Hyde kezdett felülkerekedni, külsőleg is erősödött, persze torz maradt.
És ha már a címszereplőknél tartunk, beszéljünk általában a karakterekről. Alapvetően én ebben a műben nem találtam kifejezetten szerethető figurát. A szereplők inkább eszköznek tűntek a történet elmeséléséhez, amit helyénvalónak is tartok. Mr. Hyde kellőképpen borzolta az idegeimet, Dr. Jekyll iránt pedig mélységes szánalmat éreztem, és azt hiszem ennél több e tekintetben nem is volt szükséges egy remek olvasmány élményhez.

K: Dr. Jekyll karakterével szemben számomra is a szánalom érzése jelent meg. Kissé érdekesnek hatott, hogy Stevenson nem próbálta meg szerethetővé írni a karakterét, hisz ahogy már fentebb is utaltam rá, önmagának köszönheti az egészet. A regény végén található levélnél azért megsajnáltam, de mégse volt akkora megrázkódtatás érzelmileg a karakterével történt tragédia.
A karakterek mellett még szeretnék kicsit a helyszínekről is beszélni, ugyanis Stevenson részletgazdagon mutatja be a környezetet, amelynek hála teljesen bele tudjuk magunkat élni a regénybe. London különböző részeit ismerhetjük meg, amelyek mind reflektálnak a komor, misztikus jelenetekre, illetve a karakterekre is - gondolok itt például arra, hogy Mr. Hyde lakhelye sötétnek és zordnak van ábrázolva.

N: Mielőtt neki kezdtem, én is azt hittem, hogy Jekyll egy kifejezetten szerethető karakter lesz. Minden esetre a vallomása végén kicsit elszorult a torkom. A helyszínek remekül adnak hozzá a hangulathoz, és olvasás közben meg kellett állapítsam, hogy London kiváló színtér mindenféle történet számára.
Nagyon örülök, hogy rászántam magam ennek  a könyvnek az elolvasására. Egy nagyon szépen építkező történethez volt szerencsém, ami úgy beszélt az emberi gonoszságról, belső harcokról, gyarlóságról, hogy nem igazán volt szüksége nagy szavakra, barokkos mondatokra. Mindenképp megéri kézbe venni, az ember többet kap tőle, mint amire először számít.

K: Én is örülök, hogy ezt választottuk a könyvklubba és remélem mások is kedvet kapnak az elolvasásához, mert határozottan kiváló olvasmány. 

Adaptációk

A Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot először 1920-ban adaptálták filmvászonra, azonban a sikert az 1931-es Rouben Mamoulian rendezésű verzió hozta el, melyben Fredric March megkapta Dr. Henry Jekyll alakításáért a legjobb férfi főszereplőért járó Oscar díjat. Jelölték még legjobb forgatókönyv és legjobb operatőr kategóriában is ezt az alkotást.
Musicalként is feldolgozták Stevenson regényét, ami 1997-ben debütált a Broadwayen és még Tony-díjra is jelölték.
Az egész musicalt itt tudjátok meghallgatni.

Molyos zónánk: https://moly.hu/zonak/nk-bookclub
Moly kihívás:  https://moly.hu/kihivasok/nk-bookclub-klasszikus-olvasmanyok-2018-ban
January 14, 2018

Goodbye Christopher Robin

by , in

FILM | Goodbye Christopher Robin

A Micimackó az a mese volt számomra, amely valamilyen megmagyarázhatatlan okból sosem tetszett. Egyszerűen nem bírtam megszeretni, s felnőttként se vonzott. Ez a film, noha a hozzáállásomon nem változtatott, mégis sikerült elérnie, hogy elhatározzam: elolvasom az eredeti mesét. Hogy kedvelni fogom-e ezekután Micimackót? Ez még a jövő zenéje, mindenesetre a Viszlát, Christopher Robin-t a szívembe zártam.

Az I. világháború után A. A. Milne poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenved. A háború olyan intenzitással hatott rá, hogy nem tudja elengedni a múltat. Ez mindennapjaira és kreativitására is rossz hatást gyakorol. Egy élesebb, hétköznapi hang is képes őt kizökkenteni a jelenből és a múltba repíteni, gondolatai folyamatosan a háború körül forognak, s íróként is a háborúról való gondolatait veti papírra.
A könyvvel azonban nem igazán halad, és csak akkor szabadul fel a háború terhe alól, mikor kettesben marad fiával. A hosszú séták a közeli erdőben, a játékok, amiket játszanak és az együtt töltött órák mind-mind ahhoz vezetnek, hogy Milne mesekönyvet kezd el írni kisfia kérésére, róla és kedves mackójáról.



Christopher Robin csak játéknak fogja fel az egészet, azonban a Micimackó olyan világsikerré válik, hogy megpecsételi a kisfiú sorsát: Róbert Gidaként kezdik el szólítani és csúfolni is őt. Amíg a Micimackó az I. világháború után, a kiábrándult emberek napjaiba boldogságot hoz el, s gyerekek milliónak teremt csodálatos gyerekkort, addig Christopher számára jelentősen megnehezíti a felnőtté válást. A népszerűség nem az egyetlen oka annak, hogy a fiú boldogtalan: szülei ugyanis alig foglalkoznak vele - kivéve azon részeket, ahol Milnevel járják az erdőt -, s hamarosan az egyetlen biztos pont (a dadája) is magára hagyja őt.
A dac, az elkeseredettség és a rossz szülői viszony (a törött kötelék közte és édesapja között hangsúlyosan jelenik meg) hatására Christopher jelentkezik a brit hadseregbe, hogy a világháború alatt szolgálhassa hazáját. Hogy visszatér-e vagy sem - bár aki ismeri a történetet, az pontosan tudja -,  azt nem szeretném elspoilerezni.

A Viszlát, Christopher Robin nem csak történetileg állja meg a helyét: a kiváló színészi gárda (Domhnall Gleeson, Margot Robbie és Will Tilston, akinek ez volt az első szerepe és nagyon jól játszott), a látványvilága (kifejezetten tetszettek az erdős jelenetek) és a zene (Carter Burwell egy zseni) mind hozzásegítenek ahhoz, hogy mi is ott érezzük magunkat abban a bizonyos hartfield-i erdőben.

Megtekintését mindenképpen ajánlom. Egy igazi szívfacsaró történet, mely alatt többször is törölgetnem kellett könnyeim a meghatottság miatt. Ezután a film után, azt hiszem mindannyian máshogy fogunk tekinteni Micimackó történetére.

A bejegyzés megírása alatt a hivatalos soundtracket hallgattam. Belinkelem a nyitó zenét (Spotify), hogy ha esetleg valaki szintén szeretné meghallgatni az albumot. Én kifejezetten gyönyörűnek találom.

January 05, 2018

Call me by your name

by , in

FILM | Call me by your name

1983, valahol Észak-Olaszországban.
Elio családjához egy amerikai vendég érkezik, aki édesapja asszisztenseként segédkezik a nyár folyamán. A jóképű Oliver mindenkire nagy hatást gyakorol, s vonzerejének a tizenhét éves fiú sem tud ellenállni. A családi nyaralóban eltöltött hat hét alatt, a szórakozás és a kutatómunkák között esik szerelembe a két fiatal.

Mi teszi annyira varázslatossá ezt a filmet?
Az olasz tájak. Olaszországot egyébként is gyönyörűnek tartom és a kis házak, a kert, a biciklizések során látott utak mind-mind annyira otthonossá teszik a filmet, hogy szinte olyan, mintha a szereplőkkel együtt mi is ezeken a helyszíneken járnánk.
A zene. A lágy háttérzene vagy éppen a nyolcvanas évekbeli dalok mind szépen reflektálnak a képi világra. Nagyszerűen teremtik meg a hangulatot és nyomatékosítják a látvány mondanivalóját.
A színészi játék. Armie Hammer-t (Oliver) már korábban is ismertem és kedveltem, ezért kérdéses sem volt, hogy itt is tetszeni fog a játéka. Kiválóan alakítja a kissé arrogáns, domináns, "szőke herceget", akit mindenki kedvel. A film legzseniálisabb alakítását azonban Timothée Chalamet (Elio) játéka hozza. Teljesen lenyűgözött, ahogy a tekintetével vagy éppenséggel bizonytalan testbeszédével játszik.
Az érzések. Idejét se tudom már, hogy mikor láttam utoljára ilyen tiszta és gyönyörű szerelmet bemutatva. Kicsit olyan érzés volt végigkísérni kibontakozó kapcsolatukat, mintha én is először esnék szerelembe. Elio érzéseinek lassú felfedezése, az őrlödés, a vágyakozás, s végül a beteljesült szerelem, mind-mind csodálatosan mutatják be milyen érzés szeretni valakit.
Kifejezetten tetszett a film végén Elio és az édesapja közötti beszélgetés. Az egész jelenet gyönyörűen van felépítve, apa és fia nyíltan beszélnek érzésekről és magáról az életről is. Ritkán látni ennyire őszinte kitárulkozást szülő és gyermek között.

A film egy igazán érzéki, felnőtté válásról szóló történetet mutat be, mely a keserédes vég ellenére is megmelengeti szívünket. Ha tehetitek mindenképp tekintsétek meg, ugyanis gazdagabbak lesztek egy csodálatos élménnyel.

Az egyik legszebb jelenet számomra ez volt, ahogy elsuttogják saját neveiket. Annyira intim.


Ez a bejegyzés egy új sorozat első része volt, ahol az aktuális kedvenceimről fogok írni. Ezeket az alkotásokat a "kedvenc" címke alatt fogjátok megtalálni (visszamenőleg hozzáadtam néhány bejegyzéshez). Remélem tetszett ez a rövid ajánló és kedvet kaptatok ehhez a filmhez.